A
króm fekete Mercedes mintha csak rájuk várt volna a Dokk Klub bejárata előtt.
Meleg júniusi nap volt, és hiába ütött az idő éjfélt, szinte fullasztó volt a
hőség. Zsolt kinyitotta a taxi hátsó ajtaját mennyasszonyának, majd megkerülte
az autót, és sietve beült mellé.
Az autó belseje egy szauna légkörére
emlékeztetett, hiába voltak az ablakok leengedve. Egy pillanatra Anna úgy
érezte, nem kap levegőt, ezért kiszállt, de miután Zsolt beült mellé és
átkarolta, a nyomasztó érzés azonnal tovaszállt. Zsolt megkérte a sofőrt, hogy
vigye el őket a Szent András kórházhoz. A fiú ideges volt és rettegett.
Testvére haldoklott, és félt, hogy nem fog időben odaérni. Az autó motorja
felpörgött, majd megindult az éjszakában.
Anna
a kocsiban egész út alatt próbálta megnyugtatni Zsoltot, de nem tudta. Végül
beszélgetésük csókban forrt össze, amire Anna elméje folyton azt hajtogatta:
„Ne tegyétek” Álombéli karakterei nem hallották őt, és a sofőr (annak rendje
szerint) a visszapillantóból figyelte őket. „ Nézd már az utat!” – kérte
esdeklőn Anna, de szíve mélyén tudta, hogy nem tehet semmit. Nem hallják őt, és
a múlton már soha nem fog tudni változtatni. Fel akart ébredni. Nem akarta
végignézni a balesetet, de az álom megállíthatatlanul folytatódott.
Zsolt
még mindig Annát csókolta, amikor arcát beborította a közeledő reflektor vakító
fénye. Hangos dudaszó hasította ketté a csöndet, melyre Anna összerándult. A
terepjáró a Mercedes oldalának csapódott, és az ütközést követően Zsolt teste
nekicsúszott a kocsi összezúzott ajtajának, és fejével olyan erősen csapódott
az ablaknak, hogy az szilánkokra robbant szét. Anna ernyedt teste is arra
csúszott amerre Zsolté, de a fiúé megvédte a végzetes ütéstől.
A Mercedes megpördült tengelye körül, és
kisodródott az út szélére, füstgomolyokat hagyva az úttesten.
A
taxihoz rohanó fiatalember Anna mellett sietett el. Anna elméje kivetítette őt
a helyszínre, és így, hogy testet ölthetett, odamehetett ő is a taxihoz. A
szemtanú mobiljával bevilágított a kocsiba. Anna összefont karral lépkedett a
roncshoz. Muszáj volt látnia. Megállt az emberke mellett, aki még mindig
behajolva az ablakon szólítgatta őket. Végül feladta, és visszarohant
barátaihoz, akik a járdán várták őt. Anna ekkor megpillantotta Zsolt
mozdulatlan testét, és magát, ahogy a hasán fekszik eszméletlenül. Zsolt szeme
félig nyitva volt, aminek első pillanatban megörült, csak a következőben
tudatosodott benne, hogy a fiú nincs magánál. Anna szeme könnybe borult, amikor
megpillantotta a sötétvörös vércsíkot, ami lassan folyt végig Zsolt halántéka
mentén, le a nyakára. Először csak egy vércsík festette át sápadt arcát, végül
megjelent még egy a homlokán. Egyre több helyről szivárgott a vér, amit Anna
nem tudott tovább elviselni. Sírva elfordult a taxitól, és eljött onnan. A
mentősök és tűzoltók megérkezése után, másfél óra elteltével kiszedték a taxi
ajtaját, és elsőként Zsoltot emelték ki és helyezték rá egy hordágyra. Fejéből
megállás nélkül szivárgott a vér, ami pillanatok alatt a hordágy széléről a
betonra csöpögött. Anna ott állt a mentés közepén, és zokogott. Térdre rogyott
az úttesten, karját mellkasa köré fonta, mert úgy érezte, a fájdalom mindjárt
széttépi őt. Zokogó vállát megérintették. Az illető leguggolt hozzá, és
karjával átkarolta őt. – Ébredj fel, picim. – Anna ránézett Zsoltra, aki együtt
érzően pillantott vissza rá.
Anna szeme szinte kipattant,
és párnáját magához szorítva az ágyában találta magát. Megkönnyebbülten felült,
és elengedte a párnát. Könnyes arcát megtörölte, majd nagy lélegzetet vett,
hogy visszatérjen lélekben is valóságba. Ránézett mobiljára, és szomorúan
olvasta a dátumot. Június huszonötödike. Hát persze. Nem véletlenül álmodott
róla. Ma van a születésnapja. Ma van az évfordulója.
*
Anna előredőlt, és elfújta a
huszonegyes számot ábrázoló gyertyákat, melyek a gyümölcstorta közepén
ékeskedtek. A lángok szinte egyszerre aludtak ki, amiről Annának a szörnyűség
jutott eszébe. Mosolyogva nézte füstölgő gyertyáját, de közben gyomra összerándult
a szörnyű emléktől.
Anna nevetett, és mosolyogva
fogadta el az ajándékokat, de közben mélyen legbelül, ügyesen elrejtve,
gyászolt és szenvedett. Születésnapját ünnepelték, miközben ez volt Zsolt
halálának első évfordulója. Hiszen éppen egy évvel ezelőtt a huszadikat
ünnepelte, mikor Zsolt eljegyezte, és éjfélkor balesetet szenvedtek a kórházba
tartva. Pontosan egy évvel ezelőtt történt meg, és alakult át az egész élete.
Születésnapját soha többé nem fogja tudni úgy ünnepelni, mint ahogy azt
kellene. Ajándékbontás után felvágta a tortáját egyenlő szeletekre, majd
mindenki tányérjára helyezett egyet. Húga telenyomta tejszínhabbal, amit tovább
adott Bertának. Nagyi is tett egy picikét a szeletjére, és megjegyezte, hogy
nem viheti túlzásba, mert vigyáznia kell a vonalaira. Hangos nevetés követte,
mivel nagyi már legalább három úszógumival büszkélkedhetett. Mohón falatoztak,
amikor csöngetés zavarta meg őket. Vivi felpattant az asztaltól, és az ajtóhoz
szaladt kinyitni.
– Anna, gyere
egy picit! – kiáltotta.
Nővére
odasietett és csodálkozva pillantott a húga előtt ácsorgó futárra, aki egy
hatalmas virágcsokrot szorongatott kezében.
– Egressy Anna?
Itt kérek egy aláírást!– mutatott noteszére. Anna aláírta, majd átvette a
csokrot, melyben a tavasz összes jellegzetes illatos virágja megtalálható volt.
Inkább tűnt baráti csokornak, mint romantikusnak. Egy apró cetli volt hozzá
tűzve, amit Anna kicsomagolt, és egy pillanatra a lélegzete is elakadt.
„ Boldog születésnapot kívánok, Anna!
Sajnálom, hogy nem lehetek ott melletted. Remélem boldog vagy ezen a napon,
mert én csak akkor vagyok az, ha te is! Sok puszi. P. Levente”
Anna
beleszippantott a virágrengetegbe, a jácint, frézia, tulipán és nárcisz csak
úgy illatozott.
– Kitől kaptad
ezt a gyönyörűséget? Egy új hódolódtól? – érdeklődött izgatottan Vivien.
– Nem a
hódolómtól kaptam. Ezt Pálfi Levente küldte nekem szülinapomra.
Anna becsukta
maga mögött az ajtót majd, vázába helyezte a csokrot. Nagyi és Berta is
csodálkozva és érdeklődve figyelték. Fel nem tett kérdésükre Anna mosolyogva
válaszolt.
– Levitől
kaptam.
– Nahát. Ez
nagyon kedves és figyelmes gesztus tőle – jegyezte meg Berta, miközben
tányérokat a mosogatóba helyezte.
– Igen az.
– Kérsz még egy
szeletet, kincsem? – kérdezte nagyi a tortára bökve a villájával.
– Nem köszönöm.
– Én még egyet
eszem. Annyira finom, hogy egy szeletnél nem lehet megállni. Csatlakozol
hozzám, Vivikém?
– Hogy a fenébe
ne!
Miután nagyi
hazament, Anna átöltözött, és odament édesanyjához, aki kanapén ülve kedvenc
sorozatát nézte.
– Anyu, nekem
most el kell mennem itthonról. Estefele érkezem.
– A temetőbe
mész, igaz?
– Igen.
Berta csókot
lehelt lánya homlokára, majd így szólt:
– Ne tartson
veled Vivi?
– Egyedül
szeretnék menni.
Berta megértően
bólintott.
– Vigyázz
magadra.
*
A Budafoki temető
bejáratánál, az egyik virágüzletben Anna egy szál vörös rózsát vásárolt. Az
égen egy csepp felhő sem kúszott, a nap szabadon küldte ölelő meleg sugarait a
földre. A temető járdájára viszont a hatalmas fák árnyékot borítottak, így a
nap sugarai nem tudták perzselni az ember bőrét, ha éppen azokat az aszfaltokat
taposták. Az ösvényen haladva Anna reménykedett benne, hogy egyedül lesz a
sírnál. Valószínűnek tartotta, hogy ezen a napon, könnyen belefuthat Zsolt
családjába, de túlzottan nem foglalkoztatta a dolog. Csak egyet szeretett
volna, de azt nagyon: egyedül lenni.
Pálfi Zsolt síremlékéhez
érve szíve újra fájdalommal telt meg. Vajon mikor fog eljönni az az idő, amikor
ez az érzés eltompul, és átveszi a megnyugvás és az elfogadás? Leguggolt a
márványból faragott fedőlap mellé, és rózsáját egy már odahelyezett égő mécses
mellé fektette. Friss virágok illatoztak a kifaragott vázákban, innen tudta
biztosan, hogy nem fog találkozni Zsolt családjával, mert már jártak itt. Óvatosan
a fedőlap szélére ült, és ujjaival megérintette az elhunyt kőbevésett nevét.
Végigsimított velük a betűsorokon, majd megakadt a szívbemarkolóan alacsony
számon. Élt 21 évet. Szemét behunyta,
és mély lélegzetet vett. Ma ő is betöltötte ezt a kort. Zsolt mindörökké az a
huszonegy éves fiú marad, aki megkérte a kezét a halála napján. Egy árva könnycsepp
végiggurult Anna arcán.
– Mikor
visszagondolok azokra az időkre, boldog vagyok, mert az életem része lehettél.
A szívemben mindig ott lesz számodra egy hely, amit idő múltával sem fog
elvenni senki sem – hangja remegett a visszafojtott érzelmektől.
Újabb nagy
levegőt vett, hogy megnyugtassa magát. Belefáradt a véget nem érő sírásokba, és
megfogadta magában, hogy soha többé nem fog könnyet hullatni. Arcát gyorsan
szárazra törölte, majd percekig csendben nézte az emlékművet. A fák leveleinek
suhogása, melyet a szél mozgatott, a madarak csiripelései megnyugtatták háborgó
lelkét. Percekig hallgatta a természet adta dallamot, majd egy váratlan
ágreccsenés kijózanította elmélkedéséből. Riadtan fordult meg, és Levente kéken
sugárzó szemébe pillantott. A fiú a lány mellé lépett, és fehér szirmú rózsáját
Annáé mellé fektette. Kisméretű fehér szatyrából elővett egy mécsest is, amit
meggyújtott, és a fedőlapra helyezett.
– Boldog volt? –
szólt mély és végtelenül szomorú hangján Levente. Anna a sírkőre pillantott,
majd mosolyogva felelt.
– Azon az estén
ő volt a legboldogabb.
Tudta jól, hogy
ez így nem egészen igaz. De esze ágába nem volt elmondani Levinek, hogy Zsoltot
a bűntudat és az aggodalom gyötörte utolsó perceiben. Mindez a fiú rosszulléte
miatt. A legjobb, amit tehetett, ha csak ennyit mond. Soha többet nem akart
fájdalmat okozni neki, semmilyen módon.
– Jó ezt hallani
– szólt.– Az utolsó emlékem róla az, amikor bent voltatok nálam a kórteremben,
és én gorombán viselkedtem vele. Féltékeny voltam, de ő ezt nem tudhatta.
– Igen
emlékszem.
– Zsolt mindig
megvigasztalt, ha kicsit is el voltam keseredve. A legjobb testvér volt a
világon. Míg a barátaim a betegségem miatt hátat fordítottak nekem, addig
Zsoltra mindig számíthattam.
– Igen. Jó lelkű
ember volt. Nagyon szerettem.
Anna felállt a
márványlapról, és Levihez fordult.
– Köszönöm a
virágcsokrot, amit küldtél. Nagyon szépek.
Levente arcán
halvány mosoly csillant.
– Nincs mit.
Lenne kedved sétálni egyet?
– Igen.
– Gyere. – A fiú
váratlanul kézen fogta a lányt, és úgy indult el vele ki az ösvényre. Anna
meglepetten pillantott összekulcsolt kezükre, de esze ágában nem volt
kibontakozni belőle. Egyrészt nem szerette volna megbántani, másrészt valami
ismeretlen oknál fogva ő maga sem akarta elengedni.
A fiú a domb
aljában levő DolceGusto kávézóba vitte Annát. Ezt találta a legjobb ötletnek
miután rövidke sétájuk alatt Anna többször is nagyokat ásított.
A kávézó egyik
kör alakú, vajszínű asztalánál foglaltak helyet, melyet sötét tölgyfából
faragott székek karoltak körbe. A székek háttámláján a DolceGusto jellegzetes
gőzölgő bögre szimbóluma díszelgett. Levente kapucsínót rendelt
mindkettejüknek.
– Köszönöm. –
Anna kezébe vette bögréjét, és óvatosan belehörpintett az italba. Ajkát enyhén
megégette a forró koffein nedű, de mindez eltörpült az azután következő lágy
melegség mellett, mely átjárta a testét.
– Ez most nagyon
jól esik – mondta, majd bögréjét visszatette az asztalra.
Levente
megpillantotta Anna ujján csillogó hét cirkónia kővel borított eljegyzési
gyűrűt.
– Ezt kaptad
tőle akkor éjjel igaz?
Anna az
ékszerére pillantott.
– Honnan tudsz
róla?
– Nem képzeled,
hogy engem nem avatott be – mosolygott.
Anna válaszként visszamosolygott, gyűrűjét
megigazította ujján.
– Igen, ezt
kaptam tőle.
– Gyönyörű
darab. Az öcsémnek mindig is volt ízlése.
Anna szomorúan a
bögréjére meredt, majd halkan így szólt:
– Számomra még
mindig felfoghatatlan ez az egész. Egyik pillanatban együtt vagyunk, jól
érezzük magunkat, a másik pillanatban pedig már nincs többé…
Levente nyelt
egy nagyot.
– Ne haragudj.
Beszéljünk inkább másról.
Anna ismét
belekortyolt kapucsínójába, majd mikor Leventére pillantott, észrevette, hogy a
fiú maga elé meredve bámul egy olyan világra, amit csak ő láthatott. Anna
elhúzta kezét az arca előtt, hogy visszahozza az elmélkedés transzából.
– Elárulod, min
gondolkoztál így el?
Levente
elmosolyodott az emléken, majd az asztalra könyökölt, állát kézfejére
támasztotta.
– Eszembe jutott
egy nagyon régi emlék, még a gyerekkorunkból. Zsolttal nem éppen a jó fiúk közé
tartoztunk.
Anna követte a
fiú mozdulatát, és ő is az asztalra könyökölt. Érdeklődve közelebb hajolt hozzá
az asztal fölött.
– Na, mesélj!
Milyenek voltatok? – Anna rájött, hogy nem is tud a fiúk múltjáról. Zsolt nem
sokat mesélt a gyerekkoráról.
Leventének ismét
eszébe jutott egy emlék, amin hirtelen felnevetett. Bár Anna nem ismerte még a
történetet, a fiú öröme átragadt rá, és ő is felkacagott.
– Nyolc évesek
lehettünk, amikor a szomszéd Vili bácsit állandóan megvicceltük.
– Hogyan?
– Estig tudnék
mesélni arról, hányféleképpen vicceltük meg, de ami most eszembe jutott az a
pénztárcás sztori.
Anna bólintott.
Levente mosolyogva folytatta:
– Letettünk Vili
bácsi háza elé a járdára egy pénztárcát, amelyből kilógott egy hamis ezres.
Cérnát kötöttünk a bukszára és a közeli bokorban bújtunk el. Mikor Vili bácsi
kijött megnézni a postát, szegénykém, sose tudta felvenni azt a pénztárcát.
Mindig arrébb húztuk, de sosem esett le neki a szitu. Mivel a pénztárca mindig
arrább kúszott, Vili bácsi végül feladta és egy nagy legyintéssel elintézte a
dolgot.
– Az tényleg
vicces lehetett.
– Aztán volt
piromániás korszakunk, de szerencsére nem gyújtottunk fel semmit annyira, hogy
tűzoltót kelljen hozzá hívni. Inkább lego emberkéket gyújtogattunk a pincében –
nevetett Levente.
– Jesszusom. –
Anna hátradőlt székében, majd kiitta az utolsó korty kávéját. Levente
felsóhajtott, majd mosolya lehervadt egy másik emléktől.
– Tizennégy éves
koromban jelentkezett az első tünet. Emlékszem, hogy Zsolttal imádtunk
versenybiciklizni. Mindig én győztem, de Zsolt sosem adta fel…
2002 nyara
… – Legközelebb
én fogok győzni Levi! – bizonygatta durcásan Zsolt, mint minden verseny végén.
Haja vizesen tapadt izzadt homlokára, és a levegőt szaggatottan vette. Elfáradt
a versenyben, amit most sem nyert meg.
– Mindig én
győzök! Gyorsabb és erősebb vagyok nálad, öcsi. Legyőzhetetlen vagyok! –
nevetett Levi, majd vigasztalásként megborzolta testvére haját.
– Versenyezzünk
megint! Most tekerjünk egészen hazáig! Meglátod, hogy én győzök!
Zsolt kitartó volt,
ami tetszett a bátyjának.
– Rendben! De
már előre sajnállak. Megint le fogsz maradni, és sírva fogsz hazajönni! –
nevetett.
Zsolt felült a
biciklijére, és készenlétbe helyezte magát. Levente mellé tolta sajátját, és ő
is rajtra készen állt.
– Vigyázz, kész,
rajt! – kiáltotta Zsolt, majd mindketten teljes erejükből tekerni kezdték a
pedálokat.
A szél hűvösnek
érződött vizes ruhájukon. Zsolt csak tekert, tekert, mégis azt kellett látnia,
hogy Levente megelőzi. Megnyerem,
megnyerem! Bizonygatta magának, miközben erősen és kitartóan pedálozott
annak ellenére, hogy bátyja már előtte járt.
Levente ekkor
lassított a tempón, mert csillagokat kezdett látni. Végül teljesen megállt,
mert úgy érezte elhagyja az ereje. Zsolt azonnal elsuhant mellette, és
csodálkozva fordult hátra. Levente lefékezett, és megpróbált leszállni a bicikliről.
Zsolt is megállt, mert látta bátyján, hogy nincsen jól.
– Mi a baj Levi?
– kérdezte rémülten, mikor visszatekert hozzá.
– Nagyon
gyengének érzem magam, és alig kapok levegőt… – Ahogy kimondta, teste ernyedten
csuklott össze, és elterült a betonon, mint egy darab krumpliszsák…
Anna rémülten
kapta a szájához a kezét.
– Anyuék
mesélték később, hogy Zsolt úgy megijedt, hogy végül nekem lett igazam, és
tényleg sírva szaladt haza. Mentőt hívtak, és a kórházban egyenetlen szívverést
diagnosztizáltak – mesélte Levi.
– Annyira
sajnálom.
– Innentől
kezdve már semmi sem volt olyan, mint régen. Egyre fáradékonyabbá váltam, nem
tudtam Zsolttal sokáig játszani, és általában hat órakor már az igazak álmát
aludtam. Voltak olyan napok, hogy mást nem is csináltam csak aludtam.
Anna az asztal
fölött megérintette Levi kezét. Szeméből a teljes és őszinte együttérzés
sugárzott.
– Most már vége.
Meggyógyultál!
– Igen, de
milyen áron…
Anna nem tudta,
mit feleljen. Az élet tényleg nagyon igazságtalanul bánt el Pálfiékkal. Annának
a szíve szakadt meg, amikor megpillantotta a fiú csillogó szemét. Levi gyorsan
kitörölte az összegyűlt könnyet, majd Annára mosolygott.
– Beszélgessünk
inkább kellemesebb dolgokról.
– Rendben. Mikor
megyünk újra libegőzni? – érdeklődött nevetve Anna.
Levi
elkerekedett szemekkel pillantott Annára, majd szája a füléig húzódott.
– Szeretnél?
Ezek szerint jól érezted magad?
– Igen. Bár
nagyon sajnálom azt a gépet. Olyan kár érte... Oda lett, és vele együtt a képek
is.
– Az élmény
viszont nem. Az örökre megmarad az elmémben. – Mutatóujjával megkocogtatta
halántékát, majd rákacsintott a lányra.
Anna pirulva
meredt az üres bögréjére.
– Úgy
megkívántam most az édeset, te nem? – kérdezte Levi miközben intett a
pincérnek.
– De igen. Egy
házi krémest be tudnék falni.
– Két házi
krémest kérünk szépen – mondta a pincérnek, aki mosolyogva állt meg mellettük.
– Máris hozom. –
Azzal már ott sem volt.
Anna zavartan
figyelte Levit, aki még mit sem vett észre abból, hogy mit mondott. Anna egy
pillanat törtésze alatt végiggondolta, vajon miért kért Levente is házi
krémest. Tisztában volt azzal, hogy a fiú utálja a vaníliát. Valószínűleg azért
kérhette ugyanazt, mert ő is azt rendelte.
– Miattam nem
kell neked is krémest enned. Tudom, hogy nem szereted a vaníliát.
– Tévedés. Azért
kértem én is azt, mert a kedvencem.
Anna megrökönyödve
hallgatta. Nem akart hinni a fülének, hogy tényleg ezeket mondta. Hogy lehet
ilyen tapintatlan? Hogy képes erre? Pillanatok alatt nagyon erős és mély harag
öntötte el Annát. Dühös lett, úgy érezte, Levi megpróbál Zsolt helyébe lépni,
ilyen szánalmas próbálkozásokkal.
Az idő, mintha Anna
érzelmeit vetítette volna ki: a város besötétedett a fölé magasodó esőfelhők
miatt. Egy hatalmas villámlás, melyet hatalmas mennydörgés követett,
kettéhasította az eget és már szakadt is az eső. Anna megbánta, hogy elfogadta
a meghívást. Bár hazament volna egyből a temetőből.
– De ronda időnk
lett – jegyezte meg Levi miközben a zuhogó esőt nézte.
Anna olyan
hirtelen és gyorsan lökte hátra székét, hogy az majdnem felborult.
– Zsolt azt
mondta nekem, hogy te utálod a vaníliát. Még az illatát se bírod elviselni!
Most meg úgy teszel, mintha ő lennél! – Anna hangja remegett a dühtől. –
Undorító vagy! – Azzal vállára vette kistáskáját, és meg sem várva a fiú
válaszát, hátat fordított neki, és kisietett a kávézóból. Nem érdekelte, hogy
bőrig ázik az esőben, minél távolabb akart kerülni Leventétől. Anna sírva
pillantott az égre, de könnyeit elmosta az eső.
– Anna várj meg,
kérlek! – kiáltotta Levi, de hangját elnyomta az újabb mennydörgés.
– Hagyj békén,
Levi! Nem akarok veled beszélni! – Ahogy kimondta, a fiú megragadta a karját,
és visszahúzta. Anna szinte azonnal kirántotta kezét a fiú szorításából.
– Ne érj hozzám!
– Hallgass meg
kérlek!
– Fel sem tudom fogni, hogy vagy
erre képes! – acsargott Anna. – Azt hitted, ha majd te is azokat fogod
szeretni, amit ő, akkor majd megkedvellek? Nevetséges!
– Félreértetted! Nem azért kértem
azt a francos krémest, hogy elkápráztassalak vele, ahogy te hiszed…
Elfelejtettem, hogy még nem tudsz róla.
Anna összezavarodott, mert
hirtelen nem értette, miről beszél a fiú.
– Mit nem tudok?
Levente nagy levegőt vett, majd
kifújta. Minden lelki erejét össze kellett szednie, hiszen amit mondani fog azt
nem sokan hinnék el. Nagyon bízott abban, hogy a lánynál máshogy lesz, és nem
fog újra kiszaladni az életéből. Azt nem tudná még egyszer elviselni.
– A szívátültetés után
megváltoztam. Édesanyám is nehezen tudott hozzászokni. Igazad van, utáltam a
vaníliát, de a műtét után ez megváltozott. Valahogy… Nem értem, hogyan, de
megszerettem...
– Kérlek, ne folytasd…
– Zsolt nem tudott aludni, ha
ment a tévé. Most már nekem sem megy…
– Hagyd abba! Ne hazudj tovább! –
A lány hangja remegett az idegességtől, és a zavaradottságtól.
– Anna, hinned kell nekem!
A lány elutasítóan forgatta
fejét, majd ismét elfordult a fiútól, aki erre megemelt hangon szólt utána:
– Azt hiszed, csak neked nehéz?!
Átkozom a percet, mikor az orvosok újraélesztettek! Bárcsak hagytak volna
meghalni!
A villám ismét a fejük felett
cikázott végig, majd egy hangos, mély dörgés kísérte. Anna megtorpant, nem
lépett tovább. A fiú szavai a szívéig hatoltak, ami valamit megváltoztatott.
Levi átkozza a percet, de ő másként vélekedett erről. Áldja, és erre most jött
rá, ahogy a fiú kimondta. Határozott léptekkel visszasietett hozzá, és megállt
előtte olyan közel, hogy mikor megszólalt, a lélegzete cirógatta a fiú állát.
– És még mit örököltél tőle? –
kérdezte szinte suttogva, mélyen a fiú szemébe nézve.
Levente olyan gyengéden
pillantott le rá, hogy Anna úgy érezte, most Zsolttal áll szemben. A fiú lassan
megérintette a lány ajkát, majd így szólt:
– Az őszinte, mély szerelmet
irántad.
– Levi… – Anna csak ennyit tudott
mondani, mielőtt a fiú hideg ajkát a lányéra tapasztotta. A kísérteties
hasonlóság szinte ijesztő volt. Levi ugyanolyan hévvel csókolta meg őt, mint
akkoriban Zsolt a Gaja pataknál.
Anna átkarolta a fiút, és még
szorosabban húzta magához. Zsolt jellegzetes illata körüllengte, és úgy érezte,
már nem Leventét csókolja, hanem az elhunyt szerelmét.
Az esőben ázva nem éreztek egyebet, csak
boldogságot. Anna minden egyes porcikáját újra átjárta a Zsolt iránt érzett szerelme.
Most, hogy csókolhatta, ölelhette Leventét, rájött, hogy erre vágyott, amióta
csak újra a közelébe engedte.
A félelem lassan bekúszott a
szívébe. Nem akar újra érezni, kötődni valakihez. Nem teheti ezt, hiszen nem őt
szereti, hanem Zsoltot.
Kiszakította magát a fiú ölelő
karjaiból, és hátrább lépett. Ahogy rápillantott Leventére, már megbánta, hogy
engedte neki a csókot. Hatalmas hibát követett el.
– Ezt nem lett volna szabad! –
üvöltötte, és remegő kezét ajkához emelte.
A fiú értetlenül és riadtan nézte
a távolodó lányt.
– Miért nem? Én szeretlek!
– Én viszont nem! Zsoltot
szeretem még mindig!
– De hisz az előbb…
– Mert őt képzeltem a helyedbe!
Pont úgy csókoltál, mint Zsolt… – Anna kétségbeesetten az égre emelte
tekintetét, mintha onnan várt volna valami segítséget, de csak a szakadó eső
áztatta arcát. Nem akarta újra megbántani a fiút, most mégis azt tette. Félt,
rettenetesen félt. Nem akarta szeretni őt.
– Anna… – Levi képtelen volt
többet mondani. Fájtak neki a lány szavai. Érezte, hogy ezzel a csókkal, ami
tényleg szívből jött, mindent elrontott.
Egy lépést tett a lány felé, de Anna védekezően kinyújtotta karját.
– Ne gyere közelebb! Sajnálom,
hiba volt hagynom! Nekem semmit se jelentett, és én… Én most hazamegyek.
– Anna…
– Hazamegyek! És kérlek, ne gyere
utánam! – Anna összefont karral hátat fordított, és elindult a vasútállomásra.